Jövőre, 2020-ban újra Budapesten rendezik meg a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszust. Újra, hiszen 1938-ban már egyszer otthont adott hazánk ennek az igen jelentős egyházi eseménynek. Ezért a jövő évi NEK apropóján fel-felelevenítjük az 1938-ban rendezett Kongresszus egy-egy mozzanatát, hogy ezáltal is méltóképpen bekapcsolódjunk a felkészülés évébe. 

 

Névtelen 1 másolata 3

 

 "Ó szeretet köteléke!"

 

Talán jó néhányan tudják, hogy az 1938. évi budapesti Eucharisztikus Világkongresszus jelmondata ez volt: EUCHARISTIA VINCULUM CARITATIS, vagyis AZ EUCHARISZTIA A SZERETET KÖTELÉKE. Viszont azt talán már kevesebben, hogy ez a kifejezés az Egyház egyik nagy szentjének, Szent Ágostonnak (354–430) tollából származik.

A püspöki kar 1937. március 17-én kelt körlevelének – amelyet a kongresszust megelőző eucharisztikus év bevezetőjéül fogalmaztak meg – lényegében ez az ágostoni kifejezés a központi eleme: az Oltáriszentségből fakadó krisztusi szeretet, amely mindenkit összeköt. Sorozatunkban ezt a püspökkari körlevelet adjuk közre, amelyet – terjedelme ellenére – érdemes elejétől végéig elolvasni.

 

"Krisztusban kedves Híveink!

Mélységes öröm és hála érzete töltött el mindnyájunkat, amikor arról értesültünk, hogy a nemzetközi eucharisztikus kongresszusok állandó bizottságának egyhangú állásfoglalása alapján Őszentsége XI. Pius pápa Magyarország fővárosát, Budapestet jelölte ki a legközelebbi Eucharisztikus Világkongresszus színhelyéül. Mindnyájan átérezzük a magas kitüntetést, amely ebben a megbízásban megnyilatkozik, hiszen a pápa s a katolikus világ ezáltal mintegy a mi kezünkbe tette le a legközelebbi eucharisztikus kongresszus sikerét; minket tett meg az Oltáriszentség nemzetközi diadalmenetének zászlóvivőivé s ránk ruházta a feladatot, hogy a nemzetek hódolatát az Oltáriszentség előtt méltó keretek közé foglaljuk. Öt világrész katolikusainak figyelme irányul most reánk s várja tőlünk e szent és felséges megbízatás megfelelő betöltését.

Annál inkább jól esett szívünknek Őszentsége elhatározása, mert hiszen ebben az elhatározásban része volt annak a megfontolásnak, hogy az 1938. évben üljük nemzetünk első királya, az országszervező Szent István halálának 900 éves fordulóját. Amint 1930-ban Szent Ágoston halálának másfélezer éves fordulója alkalmával Karthágó, majd 1932-ben Szent Patriknak, Írország megtérítőjének ugyancsak másfélezer éves halálévfordulója alkalmával Dublin lett az eucharisztikus világkongresszus színhelye, úgy most Szent István megdicsőülésének 900-ik fordulóján Magyarország kapja ezt a magas kitüntetést.

A budapesti Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszust e kitüntető megbízatás alapján 1938. május 26-tól, áldozócsütörtöktől 29-ig, vasárnapig bezárólag fogjuk megtartani. Hétfőn, május 30-án pedig csatlakozólag megnyitjuk a Szent István jubileumi év ünnepségeit.

Minden kitüntetés természetszerűleg kötelességekkel jár s ha egyszer elvállaltuk, hogy ezt a nemzetközi eucharisztikus kongresszust megrendezzük, akkor valamennyiünknek becsületbeli, nemzeti és katolikus kötelessége, hogy annak sikere érdekében minden lehetőt el is kövessünk. Sikeren elsősorban nem külső fényt és ünneplést értve, hanem miként ez itt a dolog természetéből következik, legfőképp a lelki hatások minél magasabb fokát; vagyis azt, hogy az Oltáriszentségnek ez a ritka jelentőségű ünnepe ne csak külső lefolyásában legyen pompás és lélekemelő, hanem erkölcsi és vallási kihatásaiban is teremje meg száz meg százezer lélekben itthon és az egész világon a hit és a Krisztus-szeretet legszebb gyümölcseit. Hiszen az eucharisztikus világkongresszusok igazi és legfőbb célja nem a külső ünnepségek káprázata, hanem az, hogy a külső megnyilatkozáson keresztül az eucharisztikus Krisztus Király tartsa diadalmenetét újból és újból a lélekben. Maga az állam és a főváros, a szellemi és társadalmi élet különböző közületei is felismerve az alkalomnak nemcsak nemzeti, hanem erkölcsi jelentőségét, ugyancsak kötelességüknek ismerik a kongresszus támogatását: mennyivel inkább kötelességünk ez nekünk, a papságnak és a katolikus hívőknek és az egész katolikus társadalomnak.

Mert hát mi is nekünk az Oltáriszentség? Jézus maga felel meg erre a kérdésre, amikor így szól: „Én vagyok az élet kenyere; aki hozzám jön, nem fog éhezni.” (Jn 6,35) „Én vagyok az élet kenyere... És a kenyér, melyet majd én adok, az én testem a világ életéért... Aki eszik engem, az is él énáltalam.” (Jn 6,48, 6,51) Vagyis: az Oltáriszentség maga az örök élet s a halhatatlanság, az Oltáriszentség maga az üdvösség. Hogyne örülnénk neki, hogyne ragaszkodnánk hozzá, hogyne hálálkodnánk érte! Szent Ágoston írja: „Aki élni akar, van honnan éljen, csak jöjjön ide, higyjen, egyesüljön Krisztussal és keljen életre általa... Alakuljanak át a hívek Krisztus testévé, ha élni akarnak Krisztus lelkéből... Ha tehát te is élni akarsz Krisztus lelkéből, válj egy testté Krisztussal!” (In Ioan. tract. 26.)

Az Oltáriszentség a mi lelkünk élete, mert jézussal egyesít s mert általa Jézus közvetlenül hinti szét lelkünkben a természetfölötti élet magvait. Az ősegyház hitének egyik kiváló szóvivője, Alexandriai Szent Cirill írja: „Amikor Krisztus nálunk van, lecsendesíti testünk lángolását a lélek törvénye ellen, feléleszti bennünk az istenfélelmet, lecsillapítja bennünk a lélek viharait, meggyógyítja betegségeit, behegeszti sebeit s mint a jó pásztor, aki életét adja juhaiért, minden bukásunkból felemel bennünket.” (In Ioan. IV. 17.)

Ugyanakkor azonban az Oltáriszentség a felebaráti szeretet kiváló iskolája is, hiszen csodálatosan egyesít mindnyájunkat, akik Krisztus gyermekei vagyunk s ugyanazzal a szent eledellel táplálkozunk. Ahol ketten egyesülnek egy harmadikkal, ott egymásközt is egyek. A katolikus hívek az Oltáriszentség vétele által Jézussal egyesülnek s így egyesülnek egymásközt is. Igazi testvérek, a szó szoros értelmében vérrokonok lesznek Jézus azonos teste és vére által. Szent Pál apostol maga utal az Oltáriszentség csodálatos egybefűző erejére s a testvériségre, amely belőle fakad, amikor így ír: „Az áldás kelyhe, melyet megáldunk, nemde Krisztus vérében való részesülés-e? Mert egy kenyér, egy test vagyunk sokan, mindnyájan, kik egy kenyérben részesülünk.” (1Kor 10,16–17) Joggal kiált fel ezért Szent Ágoston is az Oltáriszentségről szólva: „Ó kegyesség szentsége! Ó egység jelképe! Ó szeretet köteléke!” (In Ioan. tract. 26.)

A nagy egyházatyának ezt az utolsó szavát: Vinculum caritatis – az Oltáriszentség a szeretet köteléke – választotta budapesti Eucharisztikus Kongresszusunk is jelmondatának. Az Oltáriszentségnek ezt az egységesítő és testvériesítő erejét különösen időszerűnek kell éreznünk ma, amikor az emberiséget annyi ellenséges táborba tépi s oly boldogtalanná teszi a harc, az irigység és a gyűlölet. Mert hiszen mi okozza a háborúkat, a társadalmi igazságtalanságokat és feszültségeket, a versengéseket és viszályokat, ha nem az önzés, a kapzsiság, az irigység, a bosszúvágy és a gyűlölködés? A vallástalan életfelfogás, azt mondhatnók, valósággal társadalmi együttélésben s az embereket osztály, foglalkozás, nyelv, műveltségi fok és vagyoni helyzet szerint valósággal gyűlölködésre tanította egymással szemben. Maga az a gazdasági rend, amelyet ma a világ követ, s amelyet a kereszténytelen szellem létesített s amelyet Szentséges Atyánk a „Quadragesimo anno” körlevélben mint igazságtalant s a békétlenségek forrását rótt meg, szintén a féktelen önzésből és szeretetlenségből fakad és tobzódó gyűlölködésre, elkeseredésre és forradalmakra vezet. Az önzés és szeretetlenség szelleme magában a családi szentélyben is, ahol a szeretetnek legfőképp kellene virágoznia, elvetette az egyenetlenség csíráját és esküszegő válásokra, a családi élet felbomlására és a gyermeknevelés elhanyagolására vezet; hiszen sok tízezer gyermek már kora ifjúságában a gyűlölet példáit látja ott, ahonnan a szeretetet kellene tanulnia. Valóban mennyire szükségünk van tehát az Oltáriszentség szeretetet lehelő, testvériségre tanító és egységesítő hatásaira! A véres harcok közt, a gyűlölet tengerének háborgásai közepett mennyire szükség lenne ismét arra emlékeznünk, hogy valamennyiünket ugyanannak az Istenembernek vére váltott meg s fűzött egybe szent testvériségbe, a szentek boldog egyességébe!

Az Eucharisztikus Világkongresszus csakugyan kiváló alkalom arra, hogy szent hitünket a lelkekben megszilárdítsa. Hiszen az Oltáriszentség egész hitünknek és hitéletünknek középpontja, eleven és éltető forrása. Krisztus csodálatos jelenléte az Oltáriszentségben, a szentmisében meg-megújuló vérontásnélküli áldozat s a lelkünket tápláló szentáldozás tana a gyakorlati katolikus hitéletnek kezdettől fogva legbensőbb kincseihez tartozik. Mélységes hittitok ugyan az Oltáriszentség, amelynek valóságát csak Isten szavára hihetjük el, de bármennyire ész- és természetfölötti, mégsem ész- vagy természetellenes, mihelyt meggondoljuk, hogy az apostol tanítása szerint „Isten a szeretet.” (1Jn 4,8) A szeretet csodálatosan közlékeny és leleményes, s mert az Úr Jézus végtelenül szeretett minket, ezt a bámulatos módot gondolta ki arra, hogy egészen különleges úton igazán, valóban és lényegileg velünk maradjon, istenségével és emberségével, testével és vérével együtt. Joggal alkalmazhatjuk erre a nagy hippói püspök, Szent Ágoston felkiáltását: „Bátran kimondom, hogy Isten, bárha mindenható, ennél többet már maga sem adhatott; bárha legbölcsebb, ennél többet adni nem tudott s bárha leggazdagabb, ennél többet nem volt mit adnia.” (In Ioan. tract. 48.)

Az Oltáriszentség a titkok titka, mert nemcsak a legfőbb hittitkokat: a megtestesülés, a megváltás, a megszentelés, a kegyelem s az örök élet tanát foglalja magában, hanem azt is, aki e hittitkokat nekünk legfényesebben kinyilatkoztatta. Az Oltáriszentség a szentségek szentsége, mert nemcsak Krisztus által rendelt kegyelemeszközlő jel, hanem magát Krisztust tartalmazza, a szentségek és az üdvösség szerzőjét, lelkünk legfőbb pásztorát és püspökét. Az Oltáriszentség a katolikus Anyaszentegyház legfőbb kincse és legszebb dísze, mert általa teljesül az Anyaszentegyházon a próféta szava: „Nincs is más ilyen nemzet, melyhez istenei olyan közel lennének, mint amilyen közel mihozzánk van a mi Istenünk, valahányszor kérjük.” (MTörv 4,7)

A hívő térdrehull, mikor a templomba lépve az oltárszekrényt megpillantja, az Úrfelmutatás pillanatában mellét verve hódol a megtestesült Üdvözítőnek s lelkes hitvallással követi a szentségi Jézus diadalmenetét az úrnapi, feltámadási vagy Jézus Szíve körmenetben, mint ahogy Jézus első hívei örvendezve követték őt virágvasárnapon s pálmát lengettek és hozsannát zengedeztek előtte. Szent megrendülés és boldog örömérzet hullámzik át a hívő lelkén, amikor arra gondol, hogy a mindenség Ura és Alkotója oly közel száll le hozzá és oly szoros egyesülésre óhajt lépni vele e szentségben. Ha arra gondol, hogy akit ő itt a kenyér és bor színe alatt hódolva imád, az ugyanaz a Jézus, aki egykor a betlehemi istállóban született s akinek jövetelét a pásztoroknak angyalének hirdette, ugyanaz a Jézus, aki egykor Judea és Galilea útjain és terein, falvaiban és városaiban az üdvösség igéit hirdette és Pazar kézzel szórta szét vigasztaló ajándékait. Ugyanaz, mint aki egykor betegeket gyógyított, bűnösöket megkönnyített, szomorúakat vigasztalt és a szegényeknek hirdette az evangéliumot; aki Lázárt feltámasztotta, a naimi ifjút anyjának visszaadta s a római százados szolgáját meggyógyította. Ugyanaz, aki az éhező tömegeknek kenyeret szegett a pusztában s az éhező lelkeknek az örök élet kenyerét törte meg, aki szánakozott a tömegen s az örök élet forrásait nyitotta meg előtte. Ugyanaz a Jézus van itt jelen, aki egykor megbocsátott Magdolnának, a bűnbánó latornak és Péternek, s aki az ártatlan kisdedeket szeretettel ölelte magához. Ugyanaz a Jézus, aki a kínszenvedés óráiban értünk vért izzadott, megostoroztatott, tövissel koronáztatott, megfeszíttetett, meghalt és eltemettetett; aki aztán feltámadt a sírból és dicsőségesen felszállt a mennybe, miután távozása előtt megalapította Anyaszentegyházát s benne állandó központul s melegítő tűzhelyül az Oltáriszentséget; csodálatosan teljesítvén azt, amit az utolsó vacsorán búcsúzóul mondott: „Nem hagylak árván benneteket.” (Jn 14,18)

„Ó csodálatos és bámulatra méltó szeretet! – kiált fel e hittitkoknál Szent Iustinianus – ki ne rendülne meg lelkében előtte! Ki ne hódolna neki s ujjongana miatta örömében! Soha az ember magától nem mert volna ilyen kegyet kérni az Istentől, soha még csak kieszelni sem mert volna ilyesmit; hiszen az isteni irgalomnak ez a csodatette minden emberi elképzelést messze felülmúl!” (De Eucharistia)

Nem csoda, ha maga az Egyház szinte nem ismer határt hálás örömének kifejezésében, amikor az Oltáriszentségről van szó. Vannak, akik nem értik és túlzottnak tartják a mi istentiszteleti életünknek fényét és színpompás változatosságát, szertartásaink dúsan patakzó szépségeit, a keleti és nyugati liturgiák bámulatos gazdagságát. Nem értik meg, miért öntötte ki a katolikus lelkesedés a századok folyamán a művészetnek minden kincsét az Oltáriszentség elé, az építészet, szobrászat, festészet, ötvösművészet, ének és zene minden szent versengését. Nem értik meg, miért ujjong és énekel a katolikus nép vallásos lelkesedése az Oltáriszentség ünneplésében, miért csordul ki szinte áhítata az utcákra körmeneteinkben, nemzeti és nemzetközi eucharisztikus kongresszusainkban; miért szoronganak tömegek vasárnapokon a kora hajnali óráktól a déli órákig a szentmiséken; miért tesznek meg sokan, főleg faluhelyen, több órás utat is, sokszor hóban és rossz utakon, csakhogy a szentmisén jelen lehessenek. Nem értik, miért tolong a hívő nép a gyóntatószékek és áldoztató korlát előtt, hogy az Oltáriszentséget magához vehesse; miért legfőbb ünnepe a gyermekkornak az első szentáldozás s a haldoklónak miért legfőbb vigasza az utolsó szentáldozás. Pedig mindezeken csak az csodálkozhatik, aki nem érti meg az Oltáriszentség titkát s aki nem tudja vagy nem tartja szem előtt, ki az, akinek mindez az ünneplés, szeretet és hála szól s milyen adományok és áldások patakzanak ebből az áldott, imádandó és boldogító Szentségből.

Természetes azonban, hogy az Oltáriszentségnek ez áldásos gyümölcseit csak akkor élvezhetjük igazában, ha lelkünket őszintén és maradéktalanul fel is tárjuk az eucharisztikus Király tanításai és áldásai előtt. Ha csakugyan mindnyájan eucharisztikus lelkek vagyunk és eucharisztikus, oltáriszentséges életet élünk. Ha az Oltáriszentségben életünk legfőbb kincsét és örömét, a szentmisében s a szentáldozásban az erő és vigasz nélkülözhetetlen forrását ismerjük fel. Ha szívesen be-belépünk a templomba rövid szentséglátogatásra, az eucharisztikus Király üdvözlésére. Ha szívesen teljesítjük Anyaszentegyházunk parancsát és útmutatásait, amelyekkel minket az Oltáriszentség buzgó és lehetőleg gyakori élvezetére sarkal. Ha komoly ok nélkül vasárnap és ünnepnap soha szentmisét nem mulasztunk s legalább húsvét táján, de lehetőleg évközben többször is, a szentáldozáshoz járulunk. Nagyon meggyengült hitre vall, ha valakit még nógatni, sőt az Isten büntetéseivel fenyegetni kell, hogy ne vonakodjék az Üdvözítő legszentebb ajándékait elfogadni, amelyeket e szentség által kínál nekünk. És valóban érdemtelenek volnánk mi magyar katolikusok az Eucharisztikus Világkongresszusra, ha nem készülnénk fel reá elsősorban a saját lelki életünk általános megújításával s főleg az Oltáriszentség iránt való kötelességeink buzgó teljesítésével. Ne legyen az országban katolikus, aki még ebben a szentévben sem járul az Oltáriszentséghez! Ne legyen, aki még ebben a szentévben is könnyelműen elmulasztja a kötelező szentmisét! Ha csak mindnyájan egybevetett lelkesedéssel teljesítjük eucharisztikus kötelességeinket s az előkészületi évben mindenekelőtt befelé megkettőzzük buzgóságainkat az Oltáriszentség iránt, csak úgy remélhetjük, hogy Isten kegyelmével a budapesti Eucharisztikus Világkongresszus mindnyájunk örömére és lelki hasznára, az ország és a magyar katolikusság becsületére, Szentséges Atyánk örömére teljes, világraszóló s világot megörvendeztető sikert fog elérni.

Ezt a célt szolgálják majd azok az ünnepségek, előadások és ájtatosságok, amelyeket az egyházi főhatóságok utasításai alapján az országos Katolikus Akció irányítása mellett egy teljes előkészületi éven át az ország valamennyi egyházközségében tartatni kívánunk.

Ennek az előkészületi évnek feladata lesz, hogy az Oltáriszentség iránt való hitet és szeretetet az ellanyhult lelkekben is újra felébressze s a tőle eltévelyedett lelkeket a szentségi Jézushoz és az oltáriszentségi életnek gyakorlásához ismét visszavezesse. Ezzel az előkészületi évvel egyúttal engesztelést és elégtételt kívánunk nyújtani a szentségi Jézusnak azokért a borzalmas vallás- és egyházüldözésekért, templomégetésekért, oltárpusztításokért, papok, szerzetesek, szerzetesnők és hívek lemészárlásáért, amelyekkel az elvakult és megtévelyedett emberek egész országokban dühöngenek a szeretet vallása s a Szeretet Szentsége ellen. Legyen a mi fokozott, forró áhítatunk csendes és méltóságteljes tiltakozás a Krisztus Urunkon s az ő országán és hívein elkövetett igazságtalanságok és bűnök ellen, s legyen engesztelés és jóvátétel az Ő irgalmas szent Szívének! Amen.

Budapesten, 1937. március 17-én tartott értekezletéből

a Magyar Püspöki Kar."

 

2019. november 18.

Damásdi Zoltán