Curilović Ottokár (1904–1961)
A Pécsi Egyházmegye + horvát és német ajkú szent hírnökeinek emlékére.
a nekünk juttatott kegyelem szerint adományaink is különböznek (Róm 12,6)
Az Atyától kapott ajándékok valóban sokszínűvé teszik az emberiséget, az embert, azon belül pedig különösen a festőt, aki ténylegesen is sokszínű. Ily talentumot kapott és élt vele Curilović (ejtsd: Curilovics) Ottokár. Meglehet, neve ugyan jegyzett, de országosan talán nem annyira ismert vagy elismert a festőművészetben, mégis a Pécsi Egyházmegye papjaként, papi szolgálatán túl egy kis plusz színvilágot is belevitt a közös történetbe, amelyről – ha röviden is – érdemes megemlékezni.
Gyermek- és ifjúkoráról keveset tudunk. 1904. február 24-én született a Verőce vármegyei, akkortájt többségében horvátok és németek lakta Eszéken (Osijek, Essegg) horvát édesapától, német édesanyától. Édesapját magyarosan Curilović Jánosnak, édesanyját Bachmann Annának hívták. Édesapja korán, 1913 tavaszán elhunyt, édesanyja másodszor is férjhez ment Wahr Lőrinc uradalmi szőlőfelügyelőhöz 1914-ben, így kerültek Eszékről Villányba. Addig szülei révén anyanyelvi szinten beszélt horvátul és németül, az új környezetben pedig megtanult magyarul. Ezekről az évekről nem sokat tudunk, annyi bizonyos, hogy a pécsi Emericanum növendékeként 1916-ban kezdte meg nyolcosztályos gimnáziumi tanulmányait a pécsi Pius Főgimnáziumban. Az első négy osztály elvégzését követően tanulmányait a Bonyhádi Ágostai Hitvallású Evangélikus Főgimnáziumban és a Kaposvári Magyar Királyi Állami Somssich Pál Főgimnáziumban folytatta, majd a Budapesti II. kerületi Magyar Királyi Állami Mátyás Király Gimnáziumban fejezte be 1924-ben. A fennmaradt dokumentumokból kiviláglik, hogy gyermekkora óta pap szeretett volna lenni, de édesanyja – egyetlen gyermeke lévén – próbálta őt világi pályára küldeni. Bele is kezdett érettségi után gazdasági tanulmányaiba a Magyaróvári Gazdasági Akadémián, de végül mégis a papságot választotta, 1926 februárjában jelentkezett és felvették a pécsi nagyszemináriumba. Ebben Koch Ede kanonok, esperes, villányi plébános volt segítségére.
A szeminárium elvégzését követően 1929. június 23-án szentelte pappá Virág Ferenc megyéspüspök a székesegyházban. Első szentmiséjét (primitia) június 29-én mondta Villányban, a mise ünnepi szónoka a szintén eszéki születésű Csernohorszky József pécs-budai külvárosi apát-plébános volt, aki ugyanitt mondta első szentmiséjét, kézvezetője (manuductor) pedig Koch Ede volt. Második szentmiséjét pedig szülővárosában, Eszéken mutatta be másnap. Szolgálati helyei káplánként: Cikó (1929), Geresdlak (1930), Olasz (1930), Mözs (1931), Fadd (1932), Paks (1933), Bóly (1934), Himesháza (1934), Mágocs (1935), Mohács-Belváros (1936). Első plébánosi kinevezését 1937-ben kapta Beremendre, ezt követte Mecsekjánosi (1940), majd a világilag és egyházilag ideiglenesen visszakerült dél-baranyai települések/plébániák közül Hercegszőlős/Kneževi Vinogradi lett az új állomáshelye 1944-ben. Itt mindössze egy évet tölthetett, 1945-ben Egerágra helyezték. 1948-ban, az addig Berkesdhez tartozó Szilágy filiából önálló lelkészséget állítottak fel, amelynek ő lett az első püspöki biztosa. 1953-ban nevezték ki plébánosnak utolsó szolgálati helyére, Pécsváradra. 1951-től püspöki tanácsos és tiszteletbeli esperes.
A festő. Nem ismert, hogy mikor kezdett el festeni, sem annak motivációja az égi adottságon túl. De elkezdett festeni és földi pályafutása végén száznál is több képet hagyott maga után, olajfestményeket, akvarelleket, tusrajzokat, ceruza- és szénrajzokat. A képek nagy része szilágyi és pécsváradi évei alatt készült, többnyire tájképek és életképek. Halálát követően – végakaratának megfelelően – festményeit a püspöki hivatal közreműködésével paptestvérei kaphatták meg az ő és szülei lelki üdvösségéért mondandó szentmisékért cserébe. Festményeinek kisebb része pedig magángyűjtőkhöz és a püspöki palotába került.
Életének 58., áldozópapságának 33. évében 1961. július 10-én hunyt el Pécsett, adta vissza lelkét Teremtőjének. Két nappal később helyezték végső nyugalomra Szilágyon, édesanyja mellé. A temetési szertartást Domosvay Lajos hosszúhetényi plébános, kerületi esperes végezte 45 oltártestvér és több száz hívő jelenlétében. Halála előtt nem sokkal még felajánlotta a püspöki hivatal számára a palota régi olajfestményeinek megtisztítását, a segítséget el is fogadtak, de erre már nem kerülhetett sor. Hőn szeretett mellékfoglalkozását, a festészetet – hitünk reményéből fakadóan – már a legszebb és legszínesebb környezetben folytatja.
Halálának 30. évfordulóján egykori pécsváradi káplánja, Sándor László berkesdi plébános így emlékezett rá vissza:
A kilenc év alatt, amíg a rábízott lelkekért dolgozott, vált szerelmesévé a pécsváradi tájnak. Szeretettel, művészeti érzékkel látta meg és ábrázolta festményein a régi várat éppen úgy, mint az egyszerű házakat, a falu utcáit, a Zengő tájait. Fáradhatatlanul örökítette vásznain a téli tájat, a munkából hazatérő asszonyokat; aquarelljein a tavasz bontakozását, az őszi elmúlást. Festményeit kiállításra elfogadta a megyei művészek pécsi rendezvénye 8 alkalommal, egy esetben Szigetváron. Egyik téli képe 1958-ban a székesfehérvári országos kiállításon volt látható. Önálló kiállítása Pécsváradon 1958-ban, Pécsett 1960-ban a Bartók Klubban, ez alkalommal Martyn Ferenc festőművész méltatta Curilović Ottokár művészetét. 1982-ben a pécsváradi Várbaráti Kör rendezésében állították ki műveit; e kiállítást Romváry Ferenc művészettörténész nyitotta meg. Aki annyi szeretettel örökítette meg Pécsváradot, megérdemli, hogy megemlékezzenek róla, mint községünk és a mecseki táj művészéről. (Pécsváradi Hírmondó, 1991. június 01.)
A Magyar Képzőművészek Szövetsége Pécsi és Baranya megyei Munkacsoportjának Vezetősége pedig jegyzőkönyvileg emlékezett meg a pap-festőről:
Mi a Pécsi és Baranya megyei Képzőművészek Munkacsoportjának vezetősége és tagsága megrendülve értesültünk Curilovich Ottokár váratlan haláláról. Munkatársunk volt, aki lelkipásztori teendői mellett szívvel-lélekkel festette Pécsvárad táji jellegzetességeit. Természetes festői megnyilatkozását egyre tudatosabbá kívánta tenni, e célból kereste a kapcsolatot Munkacsoportunkkal. Közvetlen egyénisége és jó kedélye hamarosan sok barátra talált közöttünk, érdeklődése és művészi tehetsége pedig tisztes helyet biztosított számára a Baranya megyei képzőművészeti életben. Erről tanúbizonyságot szolgáltatott a pécsi Tudományos Ismeretterjesztő Társulatban rendezett két év előtti önálló kiállításán, valamint az utóbbi évek megyei kiállításain. Elhunyta érzékeny veszteség megyénk képzőművészeti életében. Emlékét jegyzőkönyvben örökítjük meg. Szolgáljon ez az emlékezés búcsúztatóúl! (Pécs, 1961. július 17.)
FÉNYKÉPEK
A pécsi Emericanum diákja - alsó sor, bal szél.
(PEL II.5.a. fasc. 925.)
Pappá szentelés emlékére készült fénykép.
(PEL VI.02. Dómmúzeum-gyűjtés)
A cikói (?) káplán faültetés közben.
(PEL VI.02.)
A cikói (?) káplánszoba, ahol látható a szülők és nevelőatya szeretete mellett a képek szeretete.
(PEL VI.02.)
A pap.
(Szilágy, Plébániatörténet, 6.)
A festő.
(PEL III.146. Fényképek.)
Sírja a szilágyi temetőben.
(D. Z.)
--------------------
FESTMÉNYEK [1]
Meghívó.
(PEL VI.02.)
Tavasz.
(Pécsvárad, 1960., 60x70)
Első hó.
(Pécsvárad, 1960., 80x100)
Színek.
(A festményre ez van írva, a kép bal oldalán a pécsváradi plébániaépület és udvara, jobb oldalán pedig a mai Samu Géza Múzeum látható. Pécsvárad, 1960., 50x60)
Csendélet.
(Pécsvárad, 1960., 50x60)
Püspökszentlászló.
(Püspökszentlászló, 1959., 38x48)
[1] A püspöki palotába összesen hat festmény került 1962-ben, ebből ötöt sikerült beazonosítani a cikk megírásáig. Mivel mind az öt festmény a palota látogatható kiállítóterein kívül van, ezért az Egyházmegyei Hivatal e cikk keretében engedélyezte a festmények megtekintését.
Forrás, irodalom:
Dunántúli Napló, XVII/61., 1960. március 12. 2.
Pécsi Egyházmegyei Levéltár: I.1.a.1–2.; I.1.f.1.; II.4. fasc. 263.; II.5.a. fasc. 925.; III.011., III.029., III.079., III.109., III.146., III.245.; VI.02.
Pécsváradi Hírmondó, 1991. június 01.
2024. április 1-jén, Húsvéthétfőn
Damásdi Zoltán
RSS