Uhl Antal (1902–1982)
A kezdeti évek (1902–1924)
1902. január 16-án született Mohácson Uhl József kötélgyártó és Gundrum Ilona háztartásbeli gyermekeként. Három nappal később a mohács-külvárosi ferences templomban keresztelték meg. Gimnáziumi tanulmányait a pécsi ciszterci gimnáziumban végezte, ezzel párhuzamosan a pécsi kisszeminárium hallgatója is lett (1916). Gimnáziumi évei alatt – a német és horvát nyelv mellett, amit még gyerekként elsajátított – minden különösebb indok nélkül megtanult franciául, amelynek ismerete később döntő módon befolyásolta élete alakulását. Érettségi után a pécsi nagyszemináriumban folytatta tanulmányait, majd Zichy Gyula püspök 1924. június 22-én pappá szentelte a székesegyházban.
1924–1931 között
Felszentelését követően Zichy püspök először egy kis Baranya megyei faluba, a főnemesi Majláth-család kegyurasága alá tartozó Bakócára küldte káplánnak. Az itt töltött három év két okból vált meghatározóvá. Egyfelől a Majláth-kastély francia nyelvű könyvtára lehetőséget biztosított nyelvtudásának tökéletesítésére (egyúttal a család gyermekeinek házitanítója is volt), másfelől itt ismerkedett meg Fekete Istvánnal, a későbbi neves íróval, aki 1926-ban került Bakócára és lett gr. Majláth György segédtisztje. A kapcsolatukból életre szóló barátság szövődött. Megemlítendő még a bakócai évek kapcsán, hogy irodalmi munkásságának első termése szintén ekkor született, mégpedig az itt is működő vincés nővéreknek tartott lelkigyakorlatos beszédeit gyűjtötte össze és adta ki Jézus Szíve gyöngyök címmel 1927-ben. Virág Ferenc püspök 1927-ben Hőgyészre, és még ugyanebben az évben Pécsváradra küldte káplánnak. Pécsváradi évei alatt kerültek könyvpiacra első fordításai franciából (Fourier Bonnard: Fourier Szent Péter, Joseph Tissot: Hibáink jórafordításának művészete.). 1930 őszén négy hetet töltött a Szentföldön, ezekből az élményekből született egy útinapló 1931-ben Ahol Krisztus járt. Szentföldi útirajzok címmel. Szentföldi útjának nem mellékes következménye a megjelentetett könyvön túl, hogy Luigi Barlassina jeruzsálemi latin pátriárka 1931-ben felvette a neves egyházi lovagrendbe, a Jeruzsálemi Szent Sír Lovagrendbe (OESSH).
Az első nagy váltás: Lille és Roubaix
1932 januárjában a már két éve a franciaországi Roubaix-ban és Lille-ben szolgáló szombathelyi egyházmegyés pap, Kozma Ferenc Párizsba került magyar lelkésznek, az így megüresedett „vidéki” lelkészi állásba pedig – gr. Mikes János szombathelyi püspök javaslatára, a Magyar Királyi Külügyminisztérium kérésére, francia nyelvtudásának köszönhetően és püspöke engedélyével – Uhl Antal került. A gazdasági világválságnak (1929–1933) köszönhetően akkoriban sok magyar hagyta el hazáját, s vállalt munkát például Franciaország északkeleti bányavidékein. Ennek köszönhetően jelentős magyar kolónia alakult ki itt, amely rendszeres lelkipásztori ellátást igényelt. Uhl Antal így emlékszik vissza erre az időre: „»Papnak mentem, de több volt a munkám. Intéztem mindenfélét. Vasmunkások, bányászok meg textilmunkások között éltem, tolmácsoltam, segítettem elhelyezkedni, részt vettem a munkaügyi vitákban, segítettem a magyar kapcsolattartást… Zsikó Gyula (1908–1965) fiatal újságíró akkoriban azt írta rólam, hogy magyar konzul voltam. Persze, ez nem igaz…«” Élénk kulturális, közéleti és szociális misszió vette kezdetét Uhl Antal megjelenésével, amelynek legjobb lenyomata az 1932 februárjában útjára indult Párisi Katholikus/Katolikus Tudósító volt, a párizsi és lille-i katolikus missziók hivatalos értesítője (1932–1951).
A második nagy váltás: Párizs
Majd kilenc év lille-i szolgálat után következett Párizs. Így értesítette erről Uhl főpásztorát, Virág püspököt 1940 őszén: „Mély hódolattal és szeretettel értesítem, hogy Shvoy Lajos [székesfehérvári] püspök úr Őexcellenciája, a Szent László Társulat elnöke a Dr. Kozma Ferenc püspöki tanácsos, párisi lelkipásztor hazatérésével megüresedett párisi magyar lelkipásztori munkakör vezetésével megbízni kegyeskedett. A megbízatásnak, tekintve a mai súlyos időket, eleget akarok tenni. Ha a háború ki nem tört volna, én is visszatértem volna most egyházmegyémbe, hiszen már nyolc éve működöm külföldön. A mai nehéz időkben azonban, amikor a külföldi magyarság kiváltképpen igényli a magyar lelkész jelenlétét, úgy gondoltam, egyelőre kinn kell maradnom. A Magyar Kir. Külügyminisztérium is kifejezte óhaját, hogy továbbra is Franciaországban maradjak. […]” Virág püspök engedélyével Párizsban maradt egészen 1943 februárjáig. Párizsi működése (1940–1943) Franciaország német megszállásának idejére esett, itteni szerteágazó tevékenységéből élete árának kockáztatásával a zsidók mentése emelkedik ki leginkább, s vált ennek kapcsán ismertté, méltán elismertté. Közel ezer embert mentett meg az internálástól, az akkor Párizsban élő magyar zsidók felét. A „Zöld notesz”-ébe bejegyzettek számára menlevelet vagy a Párizsi Magyar Misszió tagsági könyvét állította ki, amely tanúsította, hogy az igazolvány birtokosa a misszió tagja, tehát katolikus keresztény. Részben ennek, részben a Magyarországról becsempészett „kisegítő” iratoknak következménye lett, hogy a Gestapo letartóztatási parancsot adott ki ellene 1942 októberében. Így ír erről: „Azon a bizonyos októberi vasárnapon [október 11.], miután megebédeltem és egy kicsit pihenni akartam, kemény lépésekre lettem figyelmes a lépcsőház felől. Aztán hirtelen felpattant az ajtó, s mint derült égből a villámcsapás, ott állt előttem három Gestapo-egyenruhás katonatiszt. Emlékszem még rá, hogy »Heil Hitler«-rel köszöntek, s ezt kissé komikusnak véltem. De csak egy röpke pillanatig. Mert rövid bemutatkozás után kijelentették, hogy le vagyok tartóztatva, és lakásomon házkutatást fognak rendezni.” Ezt követően magukkal vitték és kihallgatták. A kihallgatás során találtak egy névjegyet a pénztárcájában, amelynek hátuljára egy Robert Schulze nevű német ejtőernyős feleségének lakcíme volt felírva. „Kérdésükre, hogy ez mit jelent, megmondtam, hogy én nemcsak bajba jutott zsidókon 
igyekeztem segíteni, de segítettem francia fogságba került német katonán is [1940 tavaszán, Lille-ben].” Ennek a német kapcsolatnak köszönhetően (s mert nem sok menlevelet találtak akkor már lakásán) feltételesen szabadlábra helyezték. (A német pilóta sok-sok évvel később meglátogatta Baranyaszentgyörgyön.) Aztán három hónappal később, 1943 januárjában ismét beidézték a német hadbíróság elé és öt hónapi szigorított börtönbüntetésre ítélték. A bíró azonban ezután magához kérette Uhlt négyszemközti beszélgetésre, ahol ezt mondta: „»Kérem, én önt meg akartam menteni ettől az ítélettől. Ez sikerült is volna, ha ön nem hangoztatja oly kitartóan, hogy tettével a zsidókon akart segíteni. Ha vallomásában ezt nem említi, nem ítéltem volna el. De hogy lássa jóindulatomat, még ezek után is szabadlábra helyezem, de csak ideiglenesen. Kérem azonban, sürgősen lépjen érintkezésbe külképviseleti hatóságaival, és legkésőbb két héten belül hívassa vissza magát Magyarországra. Ha ugyanis [Otto] von Stülpnagel jóváhagyja az ítéletet, az öt hónapot le kell ülnie.«” Binder Károly főkonzulnak és a Kállay-kormánynak (a Kállay-családdal Kállay Kristóf lille-i tanulmányai révén közeli kapcsolatban volt) köszönhetően sikerült hazajönnie. 1943. február 7-én hagyta el Párizst. Mohácsra ment és jelentkezett egyházmegyei szolgálatra: „Mély tisztelettel jelentem, hogy a Magyar Kir. Külügyminisztérium eddigi állomáshelyemről, Párisból visszahívott, és hazaérkezve szolgálattételre jelentkezem. Párisban lévő ingóságaim (bútorok, könyvek) hazaszállítása bizonyos időt vesz igénybe, és az utóbbi hónapokban velem történt események nagyon megviselték idegeimet. Ezért mély tisztelettel kérem a Főtisztelendő Egyházmegyei Hatóságot, hogy ideiglenes pihenő szabadságot engedélyezni méltóztassék.” (Mohács, 1943. február 13.)
„Ó, Párizs, ó, Párizs, – meglátlak-e még? – Te drága kaláris – te messzi, te szép…”
A két hónap pihenő után 1943. április 7-én Virág püspök Baranyaszentgyörgyre nevezte ki ideiglenes adminisztrátorként. Fröschl Gáspár plébánost váltotta. A franciaországi lelkészből falusi plébános lett. Nem tudhatta előre, nem látja meg többé Párizst. Bár kétszer is szándékában állt visszamenni, a körülmények nem úgy alakultak. Először 1945 nyarán kérte püspökét, hogy újra kimehessen: „Ezelőtt két esztendővel, 1943 februárjában jöttem vissza Párisból és hagytam abba ottani működésemet. Sajnos nem olyan körülmények között jöttem haza, mint amilyenek között szerettem volna megjönni, hanem a megszálló német hatóság kiutasítása folytán. És ez azért történt, mert abban az időben mertem hirdetni és gyakorolni a felebaráti szeretetet az üldözöttekkel. A párisi érsekség meghurcoltatásomkor igazoló iratot adott, amelyben védelmébe vett és igazolta, hogy tisztán a felebaráti szeretet gyakorlásáért lettem elítélve és kiutasítva. Abban az időben a francia papságtól sok megható levelet és nyilatkozatot kaptam, amelyekben együttérzésükről biztosítottak. […] Az érsekség búcsúzásomkor kifejezte azon kívánságát, hogy a németek kivonulása után, hamarosan viszontláthat engem. […] A Szent László Társulat elnökének, Shvoy Lajos püspök úrnak szintén feltártam ügyemet, és ő azt teljes egészében magáévá tette, és kész keresztülvinni a kormánynál, hogy Párisba visszatérjek. […] Utódom, dr. Szalay Jeromos O.S.B. mint helyettesem mutatkozott be és ezzel is dokumentálni akarta, hogy távozásom kényszerű volt, és távollétem ideiglenes. Én tehát szívesen visszamennék legalábbis csupán egy időre előbbi őrhelyemre […]. Ha azonban Nagyméltóságodnak más tervei vannak velem, készséggel alávetem magam, mert az oboedientiát [engedelmességet] többnek tartom minden áldozatnál.” (Baranyaszentgyörgy, 1945. június 30.) Virág püspök elengedte volna, de nem kapott hivatalos megbízást az illetékes állami szervektől, így maradt Baranyaszentgyörgyön. Két évvel később ismét napirendre került Párizs, és ekkor már jóval magasabb szinten. Egyfelől gr. Károlyi Mihály párizsi nagykövet kérte Emmanuel Suhard párizsi érseket, hogy Uhl Antalt hozassa vissza Párizsba, másfelől a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium is hivatalos lépéseket tett ez ügyben az illetékes püspökök (Shvoy Lajos – Székesfehérvár, Kovács Sándor – Szombathely, Virág Ferenc – Pécs) felé, de nem utazhatott, helyben volt már rá ekkor nagy szükség – soha nem tért vissza Párizsba. A sors fintora, hogy amikor már csak látogatóba ment volna 1964-ben Franciaországba, nem kapott útlevelet. Így tehát 39 éven keresztül maradt Baranyaszentgyörgyön, 1943-as kinevezésétől haláláig, 1982-ig. Nemzetközi kapcsolatai azonban megmaradtak, jegyezték külföldön, aminek egyik jele a fennmaradt több ezer levelezés (volt munkatársakkal, tudósokkal, művészekkel, püspökökkel, bíborosokkal). A világ minden tájáról keresték levélben vagy személyesen, főleg azok, akikkel sok jót tett franciaországi működése során.
Életének még két másik momentuma is említést érdemel röviden. 1971-ben Cserháti József püspök érdemei elismeréséül a vaskaszentmártoni prépostság címzetes prépostjává nevezte ki: „Véletlenül tudta meg. Ki akarták nevezni préposttá, s ehhez kellett az [Állami] Egyházügyi Hivatalnál fekvő személyi lapja. Azon áll egy szó: Humanista. »Hát ez az – mondja mosolyogva. – Embernek lenni mindig és mindenütt. Ezzel indított útnak édesapám… Ez a legnagyobb kitüntetés.«” Három évvel később, 1974-ben aranymiséje alkalmából táviratot kapott VI. Pál pápától (az egyébként francia származású) Jean-Marie Villot bíboros-államtitkár útján. A pápai áldásban három erényét emelték ki: kitartás (fortitudo), serény munkásság (industria) és állhatatos hűség (fidelitas).
Egy 1980-ban vele készült riport megindító sorokkal zárja az interjút: „Bizonytalan kézzel, betegen írja a sorokat verseskönyvébe: »Ó, Párizs, ó, Párizs, – meglátlak-e még? – Te drága kaláris – te messzi, te szép…« Néha álmodik a városról, az emberekről. Mostanában már egyre ritkábban. Mint mondta: már máshova készül…” Nyolcvan esztendős korában, 1982. április 10-én hunyt el Baranyaszentgyörgyön. A gyászmisét Cserháti József püspök celebrálta ugyanitt április 16-án, majd aznap délután Mohácson, a családi sírboltban helyezték örök nyugalomra.
2017. április 10.
Damásdi Zoltán
Forrás: Pécsi Egyházmegyei Levéltár, ELTE Egyetemi Levéltár, Hetényi Varga Károly: Uhl Antal (Vigilia, 1980. október), Dunántúli Napló (1980. július 6.)
Kapcsolódó link: Történelmi időket élünk – Uhl Antalra emlékeztek Mohácson
RSS