Dr. Gálos László (1899–1968)
A Pécsi Egyházmegye 20. századi történetének egyik kimagasló papi egyénisége volt Dr. Gálos László (1899–1968). Halálának 50. évfordulója alkalmából róla emlékezünk meg: az emberről, a tanítómesterről és a papról.
In memoriam doctoris Pauli Péteri (1932–2018) pro signo gratiae et charitatis meae
A felkészülés évei: 1899–1922
Graf Imre László 1899. július 19-én született Mohácson Graf Ödön és Kiefer Ilona második gyermekeként. Apja postahivatali tisztviselő, anyja háztartásbeli volt. Apai ágról felmenői eszékiek, anyai ágról pedig mohácsiak és dunakömlődiek. Két testvére volt, egy bátyja (Ödön) és egy húga (Erzsébet). Bátyjából katonatiszt, húgából tanítónő lett. A családban az apa és a két fiú esetében került sor névmagyarosításra 1909-ben, így lett a vezetéknevük Gálos.
Elemi és középiskolai tanulmányait Pécsett végezte. A ciszterci gimnáziumban érettségizett kisszeminaristaként (1917): mindenből jelesre vizsgázott, kivéve erkölcsi magaviseletből és földrajzból, ezekre „jó” osztályzatot kapott. Nagyszeminaristaként a budapesti Központi Szemináriumban tanult (1917–1922). Vele történt meg először a Központiban, tehetségének megfelelően, hogy kari engedéllyel három szigorlatot tehetett: negyedéves korában egyet, és ötödéves korában kettőt; ezt korábban senkinek nem engedélyezték.
A szemináriumi évek (1913–1922) után 1922. július 2-án, Sarlós Boldogasszony ünnepén szentelte pappá gr. Zichy Gyula pécsi püspök negyedmagával a pécsi székesegyházban.
A tanítómester és a tudós: 1922–1958
Szent Pál apostol tanításából tudjuk, hogy a lelki adományok különfélék (1Kor 12,1–11), ki ezt kapja, ki azt. Bárki bármit kap, azzal élni kell. Gálos László alapvetően a tanári/tanítói karizmákat kapta tudományos munkássággal kiegészítve. Számos középiskolás és egyetemista fiatal formálódott, valamint kispap nevelkedett mintegy három évtizeden keresztül kezei alatt. Mindemellett hiteles ember és pap tudott maradni élete végéig, és ez önként is vonzotta hozzá a legkülönbözőbb embereket.
Szentelését követően két évig volt káplán Bakócán (1922–1924), majd hittanár lett Szekszárdon, az állami gimnáziumban (1924–1926). Ezt követően jöttek a pécsi évek. 1926-ban a hittudományok doktora lett (szigorlatait cum laude és cum applausu teljesítette), majd ugyanebben az évben hittanár lett a pécsi állami gyakorló reáliskolában. Egy évvel később tanulmányi felügyelővé nevezte ki Virág Ferenc püspök a nagyszemináriumba, ezt a tisztséget 12 éven keresztül viselte. A hittanárság mellett 1929-ben középiskolai rendes tanárrá nevezte ki Klebelsberg Kuno kultuszminiszter. A hittudományok mellett a világi jogtudományokban is jeleskedett: 1935-ben doktorrá avatták. A középiskolai hittanárság és szemináriumi tisztség mellett 1931-től teológiai tanár lett a pécsi püspöki hittudományi főiskolán: egyházjogot, egyháztörténelmet, házasságjogot és világi jogi ismereteket tanított éveken keresztül. Az egyik legaktívabb résztvevője volt tanártársával, Sipos István egyházjogásszal együtt az 1936. évi pécsi egyházmegyei zsinatnak. Egy évvel később a budapesti hittudományi kar bekebelezett doktorrá (doctor collegiatus) avatta. A tanári pályán, annak világi részén mindenféleképpen az egyetem jelentette a csúcsot: 1940-ben magántanár lett a Pécsi Tudományegyetem Jogi Karán egyházjog tárgykörből. Az itt töltött évek elismeréséül 1946-ban a köztársasági elnök címzetes rendkívüli tanárrá nevezte ki. Az egyetem nemcsak oktatást, de hitbéli képzést is magával hozott: Virág püspök előbb egyetemi hitszónokká (1945), majd a pécsi egyetemi templom igazgatójává (1947) nevezte ki. Ráadásként még tanárjelölt lett egyházjogi tanszékre három helyen is: Budapest, Eger, Kolozsvár.
A tanári pálya mellett párhuzamosan komoly tudományos munkát végzett, amelyről töredékesen a képgalériánkban emlékezünk meg. A csúcsot mindenféleképpen a Sipos István örökségeként ránk hagyományozott Enchiridion Iuris Canonici jelentette, amely „i” betűre a pontot Gálos László tette fel. A tanítás és tudományos munka mellett a közéletből is kivette a részét: számos társulatnak (pl. Magyar Jogászegylet, 1940; Szent István Akadémia, 1942) és szakfolyóiratnak (Theologia, Katolikus Szemle, Magyar Kultúra, Egyházi Lapok, Katolikus Nevelés, Élet, Utunk, Dunántúl, stb.) volt tagja. Ezentúl a szorosan vett tudományos és tanári munkán túl részt vett a pécsi hitélet ápolásában, a hitbuzgalmi irodalom gyarapításában, Pécs katolikus, társadalmi és művészeti mozgalmaiban.
Minden nehézség ellenére egészen 1958-ig működhetett tanárként Pécsett. Közben ő lett a Klimo Könyvtár utolsó könyvtárőre (1944), 1951-ben pedig érdemei elismeréséül Virág püspök tiszteletbeli kanonokká nevezte ki harmadmagával együtt.
Egy nevezetes diszpozíció: 1958. október 23.
Virág Ferenc pécsi püspök halála (1958. március 2.) után a pártállam nyomására még ugyanezen év őszén az utód, Rogács Ferenc a fogalom jelentésével teljesen ellentétes diszpozíciókra kényszerült. Nagyjából mindenki tudta, miről szól a történet: eltávolítani Pécsről a hitükben állhatatos, tudásukkal meghatározó papi egyéniségeket vidékre, lehetőleg minél messzebbre. Így lett Solymár György pápai kamarás és egyházmegyei számvevő Magyarszéken, Stumpf Jakab pécs-szigeti külvárosi káplán Nagymányokon, Régert József székesegyházi káplán Lakócsán, Dr. Kopcsányi Miklós székesegyházi káplán az akkor határsávba tartózó Drávasztárán plébániavezető és az egyik legnagyobb pécsi tekintély, Dr. Gálos László szintúgy plébániavezető Hőgyészen. Rogács püspök először szóban (szept. 29.), majd személyre szólóan írásban (okt. 2.), végül körlevélben (okt. 23.) is kénytelen volt rendelkezni Gálos László felé – mindkettőjüknek nehéz volt, de nem volt mit tenni.
"Sie sind ein gottgesegneter Priester": a hőgyészi plébános (1958–1968)
A kényszerű távozásnak azonban nyertese is volt: Hőgyész nagyon örült az új plébánosnak, hamar kölcsönössé vált a szeretet pásztor és nyája között. Gálos László megnyerő modorú ember volt, kivételesen intelligens, alázatos, és értett a szeretet nyelvén – Isten embere, igazi pap volt. Az ilyen papok mindenhol mindenkihez utat találnak és a község népe is hamar rájött, nem akármilyen papot kapott.
Plébánossága második évében fejezte be a nemzetközileg is jegyzett Enchiridion Iuris Canonici 7. kiadását (1960), amelynek előszavában szerepeltette új plébániáját, „és így lett ismertté Hőgyész az egész világon, ahol ezt a könyvet használták és használják.” A hőgyésziek nagyon büszkék voltak erre. Ez alkalommal számos elismerést kapott, többek között Rómából, a Szentatyától, de „a sok elismerésről ő maga egyszer így nyilatkozott káplánjának: »Tudod, sok elismerést kaptam és a sok közül a legnagyobbnak azt tartom, amit egy hőgyészi egyszerű asszony mondott.« Egy este a templomból lejövet, egy jó asszony megfogta a kezét, megcsókolta és azt mondta: »Sie sind ein gottgesegneter Priester.« [Ön egy Istentől megáldott pap.] Ezt tartotta ő a legnagyobb elismerésnek.”
A leghosszabb ideig Petz József szolgált mellette káplánként, akire aztán Gálos halála után Cserháti József c. püspök, apostoli kormányzó az észszerű folytonosság jegyében rábízta a plébániát. Visszaemlékezésekből tudjuk azt is, hogy nagyon jó párost alkottak. Együtt újíttatták fel a templomot és egy teljesen új plébániaházat építtettek, amelyhez az egész községet meg tudták mozgatni. A fizikai építkezéssel párhuzamosan a lelki építkezés sem maradt el: mindenki tisztelte és nagyon szerette, hallgattak rá. A sors fintora, hogy mire elkészült az új plébániaház, a beköltözés (1968. november 10.) után három nappal agyvérzés miatt a pécsi idegklinikára szállították, és onnét már nem tért vissza Hőgyészre.
Halála
Életének 70., áldozópapságának 47. évében hunyt el Pécsen, 1968. november 21-én. Temetésére 5 nappal később, november 26-án került sor Hőgyészen, végakaratának megfelelően: „Életem Isten ajándéka volt, Jézus Krisztussal az Ő Szent Fiával együtt az Ő kezeibe ajánlom lelkemet. Mindent Istennek, katolikus hitemnek és áldott hivatásomnak köszönhetek. Ezekben voltam boldog életem egész folyamán, ezért mondok hálát Istennek, mert mindig végtelenül jó volt hozzám. Lelkemet az Úr Jézus Szentséges Szívébe és jóakaróim imáiba ajánlom. Testemet, ha Hőgyészen halok meg, az itteni temetőbe temessék, lehetőleg az út mellé, hogy az arra járók imádkozva álljanak meg síromnál.”
Először Pécsett mondtak érte gyászmisét a köztemető kápolnájában november 25-én: a misét Mayer Ferenc mutatta be, szentbeszédben Dr. Hegyi László emlékezett meg róla, a beszentelést Cserháti püspök végezte. Másnap helyezték örök nyugalomra Hőgyészen: itt Cserháti püspök mutatta be lelki üdvéért a szentmisét, a szentbeszédet Dr. Kopcsányi Miklós mecseknádasdi plébános mondta.
S hogy mennyire szerették a hőgyésziek? Visszaemlékezésből ismert, hogy az egész község gyászolt. Amerre a temetési menet ment, az üzletek lehúzták a redőnyt. A hőgyészi egyházközség kriptát építtetett neki, az építő Kuncz Mátyás a munkájáért semmit nem fogadott el, mert annyira szerette és tisztelte "a kanonok urat". Mindannyian tisztelték, szerették, gyászolták. Emléke még ma is él.
Személyében nemcsak a Pécsi Egyházmegye, de a Magyar Katolikus Egyház is egy igen jelentős papot vesztett el, amit jól jelez, hogy a 120 paptestvér mellett több főpásztor személyesen vett részt a temetésen, vagy küldött megható sorokat Cserháti püspöknek. Szabó Imre esztergomi segédpüspök így nyilatkozott róla a temetésen: „én sok papot, tudós papot, szentéletű papot ismerek és nyugodt lelkiismerettel merem állítani, Dr. Gálos László az ország 10 legjobb papja között volt.”
Részlet Dr. Hegyi László gyászbeszédéből:
„Ravatal mellett állunk, búcsúzni jöttünk. Múlttá temetni valakit, aki felett még a legutóbbi időkig ott látta mindenki a jövőt. [...] Álmok és vágyak után bekerülve a szemináriumba, a papot mindig az testesíti meg, akit a kispap legtöbbször lát, akivel a legtöbb érintkezése van: a prefektus. És most minden kispapja nevében megköszönöm Istennek, hogy ő volt az, aki a maga valóságával irányt adott az elképzeléseknek. Isten áldása és kegyelme, hogy ő volt a prefektusunk. [...] Az ő jelenlétében éreztük meg: mi a pap. És ezt érezték meg mások is. Hány városban fordult meg, hány beszédet, konferenciát, lelkigyakorlatot tartott! Az ország katolikus közvéleménye Gálos Lászlóban nem a tanárt, nem a tudóst, hanem a papot ismerte meg. És milyen megértő volt a papi élet minden problémájával szemben és ő, az elegánsan öltözködő, választékos abbé azt mondta egyik legutolsó beszélgetésünkkor, amikor falusi káplánokról volt szó: »fiam, ők tartják az Anyaszentegyházat...« Megköszönjük ezt a mondatot neki. És amikor már megismerte benne a papot az ország, kezdte megismerni a világegyház is és várt tőle sok mindent. És amikor ez a várakozás már megérlelődött volna, akkor az események – és mögöttük a gondviselő Isten – azt mondta: nem a világegyház, nem is egy ország, hanem egy tolnamegyei falu. És ezek az évei hitelesítették és tették emberileg is igazzá a régi leírt mondatokat. Itt lépett elő az író és tanár mögül a minden leírt és elmondott mondatát, tehát a bennük önmagát vállaló pap. Búcsúzunk a paptól.
És búcsúzunk a tudóstól. Érdekes volt Dr. Gálos László tudós alkata és tudományos útja. Első könyvei elmélkedő könyvek voltak, csupa egyéni meglátás, a magányos lélek kincsei. Aztán jöttek a prédikációk, lelkigyakorlatok, aztán az egyháztörténelem, végül a jog. [...] Milyen szép volt Gálos László minden mondata! Stílusvirágok és líra övezett mindent. A széppé oldódó igaz, a csillaghullássá váló végtelenség, az érzéssé oldódó igazság – ez volt az ő területe, ebben volt utolérhetetlen. És csak le kellett ülnie az íróasztalhoz, ömlöttek a mondatok azonnal és véglegesem – hiszen javítás alig van a kézirataiban. És mindig volt mondanivaló, mindig volt írnivaló és gyűltek a kéziratlapok – egészen a legutóbbi időkig. Igazság és érzés, amint megcsókolják egymást – ez volt Gálos László, a tudós.
És búcsúzunk az embertől. Magunk előtt látjuk a piros, sovány arcot, fiatalos mozgást, szellemtől és humortól csillogó szemeket, a mindig választékos megjelenést. És ha megszólalt: érdekes és szellemes volt minden mondata. Ezért volt az, hogy akármilyen társaságban volt, azonnal és természetesen ő lett a központ, ami – nem egyszer mondta – őt magát is sokszor zavarta. Központtá tette a kifogyhatatlan anekdotázó kedv, a remek memória, a mindig kéznél levő történelmi és művészettörténeti allúziók, a ki nem fáradó szellemes meglátások. [...]
Laci bácsi – sokszor mondtad, hogy elmúlt feletted az idő... Mi most hozzátesszük: igen, de befogadott az örökkévalóság. Megtanítottál arra, hogy hogyan kell csendesen és szinte észrevétlenül, még az életben kilépni az időből, önfegyelemmel, tudatosan vállalt apró lemaradásokkal. Megtanítottál arra, hogy a jelszó: arccal a kor felé, aztán egy ponton el kell kezdeni a másikat: arccal az örökkévalóság felé...”
2018. augusztus 24-én, Szent Bertalan apostol ünnepén
Damásdi Zoltán
Forrás: Pécsi Egyházmegyei Levéltár (I.1.a.1.; I.1.f.1.; III.048., V.B.17.), Magyar Katolikus Lexikon, oral history.
RSS